A család egy gecire érdekes anakronisztikus izé, feleim a kényszeres gondolkodásban, egyszerre tart életben és rombol le halálig, komolyan! És ezzel tökéletes összhangban, baszdmeg, tényleg életben tart, csak később konstatálod, hogy már megint szárazon vagy seggbe kúrva. Mert a család ennyire profi! Ahogy mindig pontosan adagolja a.. a mit? Függőséget. Kezdőként ezt hívod szeretetnek. Na jó, de nem akármilyet. Valóban és önként szereted meg őket, egyúttal rájuk függsz. Alájuk rendeled magad. És ez tetszik neked. Imádom monteveresztet, ez nem kérdés, ő aztán tunna hozzátenni ehhez, ez itt most megint nincsen kibontva, de a lényeget kéne értened. Konstans szopó.
Srácok, lehet, hogy elbasztam. Ez a szeretetalapú, elfogadó, tiszteletközpontú gyermeknevelési rendszer, kurvaisten! pont olyan esetleges, mint jómagam*. (Ettől még pont annyira betonbiztosak amiket abstart elvetni méltóztattam. Mármint az elvetés.) Nem így kéne lennie. Vagy, ki tudja? BASZDMEG!!! Ki tudja? Én sem voltam egyszerű arc akkoriban, DE! Mit tegyek? Azt, amit gondolok? Azt, amit gondolsz? Tudod mi van? Ki vállalja a felelősséget. Mert én vállalom a felelősséget. Ki vállalja még rajtam kívül? Mondjuk te?
Igen, eljött az idő: átadom a kontrollt, Bébi. Ebben is nektek lett igazatok, imádlak. Mindig mondtad, hogy I'm gonna fuck this. Rádpofáztam ilyenkor, bocsátasson meg nekem, hitem szerint tettem, semmiképp’ sem ellenedre. Te képviselted azt a kiszáradt, ízetlen, neked sem tetsző, szerinted ettől még sajnos szükségszerű valóságot.
Ha lesz kedved, nézz vissza pár év múlva, ha még élek, elmondom kinek lett igaza.
* Ezt jó nehéz volt beismerni.
