Egyik éjjel azon gondolkodám, hogy amennyiben tényleg annyira utáltam a Fatert (pszichiáterproofra konvertálva: annyira más hullámhosszon léteztünk), akkor mi a faszért jut eszembe ennyiszer. Szerinted, Bébi?
Mondod megint, ez csak akkor megfontolandó, ha túl sokat (az meg mi?) (főleg: mennyi?) és ha a mindennapi életemet (nem) és hogy ismerve a pszühés pröfilömet, befolyásolja? Jelentősen-e?
Kérdezem újra: most akkor tényleg nemtom ezt letenni? Pedig mennyit nyáladztam már erről korábban, meséltem, magamnak, újra, ki tudja, mondd ki, erre vagyok hivatott. Jó, nem kizárólag, maradjunk annyiban, hogy elég jelentősen. Ki mondja meg? Senki, baszdmeg. Senki nem mondd meg semmi értékelhetőt, baszdmeg. Mindent nekem kéne, nekem KELL kitalálni, pedig kurvára semmi kedvem nincs kitalálni semmitse. Miért kell? Rossz voltam, baszdmeg? Miért nem lehet csak úgy “élni”? És mielőtt elkezded, természetesen nem csak úgy a “semmibe”, amit ilyenkor szoktál felhordani rám, a bőrömre, mint egy kellemetlen szagú réteget, aztán csak több napi dörzsöléssel tudom eltüntetni magamról. Ez is milyen, ki az aki manapság még szappanozza magát. Glicerinszag, ilyenek.
Faterom, igen, ezerszer böfögtem fel már ezt, még hozzám képest is fura ember volt, talán soha nem fogom tudni feltárni az összes rétegeit neki. Képzeld Szép, így visszatekintve (nem legitimálva a történéseket), bármennyire is igyekszem objektív maradni, mostanában az első, ami vele kapcsolatban eszembe jut, az az, hogy mennyire keveset is tudtam, tudok róla. És hogy ez baj. Szétbaszott, ettől függetlenül nagybetűvel sajnálom, nem volt lehetőségem (faszom, geci az élet, mondhatnám, de itt, most, nem mondom), megismerni őt, megtudni róla sokkal, sokkal, sokkal, baszdmeg, SOKKAL többet, mint. Hogy kinek a hibája? Ezt mondjuk pont leszarom. Mert már nem számít, nem változtat semmin. Ő már meghalt, vitt mindent magával, én meg még itt vagyok, és, de.
Na, édes faszom! Ez megint milyen lett. Egészen másnak szántam, amikor méltóztattam nekiállni. Ebben a pillanatban legyen mindegy, hogy kurva keveset tudok róla, maradnak az amúgy kellemes éjszakáim során, valszeg, részben negyedálomban (ritkán jutok messzebbre, nem vicces) (homloklebeny) felbukkanó emlékek.
A maga módján igyekezett tanítani engem, a fiát (az unokáit is, DE az egy másik sikertörténet lesz, majd figyeldoda!), tegyük fel, a tanítási szándéka a 100%. Ebből (tökre elfogadom, interferáltunk egymással és ez nem feltétlenül volt az ő hibája), szóval induljunk ki 100 százalékból, meg az én (az idő mindent megszépít drága egybites feleim, befizettétek már a semmirevaló, réges-rég elkárhozott gazdasági vállalkozás (egyben ezeréves mocskos maffia) egyház részére a tizedet / huszadot / harmincadot / halhatatlan lelketeket / perselypénzt / kibaszottvégtelenmillárdokat / mindenkimáskárára / történelmitávlatbanfelfoghatatlanpusztítást? / egyelőreennyi) ebből, szerény becsléseim (érdekes, az idő múlásával, az arány javul) szerint, hmm, 90 százalékot zsigerből negáltam. Megérdemel egy misét (ministránsánuszok rándulnak össze, jogosan), ebből mennyi volt az elvárható teenagerség (megint mentegetem, faszom) és mennyi az egészséges túlélési düh.
Címkézett az öreg, így igyekezett rendezni az őt körülvevő világot, jó, rajta volt a spektrumon, overall, és nem a könnyebb frekvenciatartományon. Képzeld Bébi, minden hónapban, amikor megkapta a fizetését, felváltotta kisebb címletekre. Te szerencsére már nem vagy képben arról, valójában ez azt jelentette, hazajött egy fél táska kibaszott papírpénzzel. Mivel az volt a cél, hogy előkészített (eredetileg tormát tartalmazó) felcímkézett, fedeles műanyag dobozokba lehessen pontosan beleszámolni a napi megélhetés összegét. Igen, rakd össze. Hétfő-Kedd-Szerda-Csütörtök-Péntek. Hogy a hétvége miként szerepelt a tervben, bevallom, nem emlékszem. Valszeg a Péntek-ben volt a helye. Főhős Geci még egészen jópofa kis geci volt, amikor jó párszor számolgatta az akkor még valid papíralapú húszasokat, ötveneseket, százasokat. (Baszdmeg, ez mind picsafüst. Tudod, VALÓBAN mi a legsúlyosabb? Anyukám helyzete ebben.)
Nála mindenkinek fenn volt tartva egy dosszié. Ezen egyelőre lépjünk túl. Mindenkinek volt rövidítése. Mintegy, kódja. Nehogy már Brigitta, Péter, Márton, Benedek vagy Andrea. Nó. Minden családtag (nem zárom ki, mások is, ezek az adatok szerencsére elvesztek) egy kettő betűs kód (címke) járt. Brigitta=Bi, Péter=Pi, Márton=Mi, Benedek=Be, Andrea=Ai. Minden feljegyzése (és akkor most képzelj ide egymilliót) (eleinte könyvkikérő 6x20 centis, szabvány papírlapokat hordott haza a Műszaki Egyetem Könyvtárából (ahová elvitt magával többször, kissrácként gecire untam, aztán már felnőttként, egyszer, midőn megvásárolt egy szekérderék leselejtezett könyvet, kért, segítsek hazavinni, teleraktuk az akkori céges márnememléxem típusú kocsimat. Mondjuk ezt megértem, én sem tennék máshogy. A könyv, az könyv. Pszihomókus, elaluszkáztál baszod, ébresztő! 18 rugó per "óra" (de csak aznap, se' előbb, se' később), nemtom, kérlek temommeg, mitis? elfelejtettem, mindegy, lényeg, mommeg), aztán a vége felé már vágatta egy nyomdában százszámra (valszeg, mert ezt már csak feltételezni lehet), mikor meghalt, zsákszámra basztam ki megkönnyebbülve, de még mostanában is kerül elő).
Rengeteg (fogalmad sincs mennyi) (erről tényleg nem nyitok vitát Bébi, te ilyen szempontból egészséges közegből érkeztél, ami annyira szerencse!) doboza volt, a harmincas-negyvenes éveiben se’ volt piskóta, aztán ahogy múlt az idő, már csak keskeny folyosókon lehetett közlekedni a házban, ahol lakott, laktak. Utolsó idejében anyám pénzéből építtetett egy kibaszott nagy szuterént, amit szintén telebaszott a dekádok során begyűjtött szeméttel. Egyszer láttam valami dokut, ahol egy szerencsétlen lény telegyűjtögette az egész kibaszott házát úgy, baszdmeg, úgy, hogy már csak a plafon alatt tudott kúszni ideoda a kecóban. Tudom, nem létezik "normális" családi közeg és vállalom a véleményemet, miszerint ez by default nem is baj. Egy olyan perszon(a), aki annyira szerencsés, hogy beleillik ebbe a (megint csak szerintem) rugalmas keretrendszerbe, ilyet nem tud elképzelni sem. Velem vagy még? Semmi baj, ha már elkapcsoltál.
Szóval, a dobozain ott voltak a két betűs címkéink. Beszarsz. Minden fel volt címkézve, MERT! minden fel volt írva. Minden. Csilliárd 6x20-as fecnin ott volt az általa értelmezett életünk. Címkézve egyenként, majd címkézett dobozokban és ezek halmozódtak, rakódtak egymásra tíz éveken át, ki mikor csatlakozott be.
Mikor meghalt, hónapokon át szabadultunk meg tőle. Az aktuális lomtalanítás szánalmas színezőfing volt, sorban rendeltük a létező legnagyobb konténereket és csak teltek és teltek. Nem vagy fasz, láttál már konténert, azok jellemzően 4-6 köbméteresek. Képzeld el mennyi több száz köbméternyi lerakódott korom a lelkeden. Kitartó munkával, eleinte némán, összeszorított foggal, később már egyre felszabadultabban, kettesben, az én drága Anyukámmal, mindtől megszabadultunk.
Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar.
