Késő van Bébi. Nézem, ahogy alszol, Bébipózban, műanyagtartalmú takaró alatt, ami elól rendszeresen felriadsz, ez is közös bennünk... ilyenkor vagyok annyira szerencsés, veled lehetek, összeér az orrunk, neked olyan finom, mint mindened, nekem olyan zsidónagy, aszontad, szereted, hogy mindenem olyan nagy. Mit reagáljak erre? Végtelenül szerencsés hím vagyok, hogy te vagy a Nőstényem (kizárólag azért merem ezt mondani, mert validáltad), jelezted, kifejezetten rajta vagy a kutyapózon. Kicsi (?) hajhúzáson és a nyakad markolászásán is (én mondjuk fosok, hogy ne legyen belőle fojtogatás, jézusom!). Soha nem kaptam semmilyen tudatos visszajelzést az imádott Nőktől életem során, mivel Ők sem tudták, miként. 256 éves vagyok ebben a valóságban, talán ezért is lehetek szimpatikus az erre érzékeny embereknek? Mindegy. Bébi, soha nem tudom eléggé megköszönni, hogy Te képes voltál kifejezni, elmondani, lenyűgözően... végül is... keresem a tökéletes szót... pontosan közölni, hogy mi az, amivel végképp és kizárólag kettőnké lehettek a pillanatok. És csoda volt ott, mindig, MINDIG. M I N D I G. M. I. N. D. I. G.
Értem, igyekszel elfelejteni mindezt. Ezzel semmi baj.
Neked sikerülni fog.
